Liberális gondolkodás(mód)

Minap összefutottam a városban egy ismerősömmel, aki a libik ifjúságát erősíti -szerencsére, teszem hozzá, avval együtt hogy félig magyar a gyerek-. A tavalyi EP-kampány alatt ismerkedtünk meg, lévén hogy ő képviselte pártját a Megyei Választési Irodában. Nagy felháborodással kérdezte, hogy minek kellett az RMDSZ-nek polgármester jelöltet indítani, mikor úgyis ott van Dekany , aki magyar, és teljes mértékben támogathattuk volna. Meg amúgy is: mennyi esélye van Bognárnak. Kárnak adjuk le rá szavazatunkat. Szerinte...
Én egy kicsit másképpen látom a dolgokat: először is semmi értelme most magyarkodni, azért hogy szavazatokat szerezzen, mert eddig nem igazán számítottunk. Tudomásomra jutott, hogy magyarul beszélő fiatalokat fizetett azért, hogy az embereket felhívják, és megtévesszék őket, ugyanis azt mondták: Dekany a magyarok jelöltje. Ilyenkor persze jók vagyunk. Na de hagyjuk, mert egyik sem különb a deákné vásznánál, amikor magyar kérdésekről van szó. Az évek folyamán megtanultuk hogy ezekben úgyis csak magunkra számíthatunk.
Másodsorban , nem látom azt az átütő erőt amely egy győztes személyiségében jelen van. Azt mondom, elég ránézni, és mindjárt más jut az ember eszébe. Sokan azt mondják, ha Bognár Levente nem magyarnak született volna akkor most ő lenne a polgármester. Ilyen időket élünk még mindíg. Sajnos. Na de ne csináljunk ebből nemzetiségi kérdést . Nem látom, milyen liberális dogma mondja ki, hogy egymást mocskolni kell, plakátokat szaggatni vagy éppen bannereket égetni... Nem mintha ezzel egyedül lennének, csakhogy mást várna az ember tőlük, liberálisoktól. Szóval, visszatérve az eredeti gondolatmenethez, jogunkban áll polgármestert, megyei tanács elnököt, bármit inítani. Mert ugyanolyan adófizető állampolgárai vagyunk ennek az országnak. És, mert azt akarjuk hogy ott legyünk a döntéshozatalban, ugyanis ilyen alkalmi magyarokra nem lehet jövőt építeni.

Furcsa csönd

Vasárnap véget ért „A negyedik”, amely tulajdonképpen először volt “Fesztivál?”. A kérdéssel alapjában véve inkább egy választ szerettünk volna adni arra, amit a fiatalok kértek, igényeltek, ugyanakkor bizonyítani is akartuk rátermettségünket, és azt a tényt, hogy egy maroknyi csapat képes valamit az asztalra tenni, ha létezik elhivatottság, akarat és kitartás. Mert nem sokan vagyunk amikor munkáról van szó, kritizálásnál annál többen. Nehéz volt, és szervezőként átvinni a négy napot, hosszúnak is tünt. Pihenés helyett hullafáradtan érkeztünk haza. Mégis furcsa volt otthon. Talán túl nagy volt a csend, vagy az, hogy megszünt a zsongás körülöttem... Minden esetre valami hiányzott.
Kiültem az udvarra és szinte vártam, hogy valaki jöjjön , mert szeretne valamit, vagy gyorsan meg kell oldani valamit. De nem jött senki. Csak egy érzés ragadott meg, amely megelégedéssel töltött el. Ekkor értettem meg, hogy megcsináltuk, és az amit hónapok óta, szinte atomjaira bontva kitaláltunk, megterveztük, végül megszületett, és nemcsak ennyi, hanem szép lett és főleg életképes. Már nem érdekelt a sok idegeskedés és gond, vagy hogy mindennap esett, mert magam előtt láttam az esőben félmeztelenül táncoló fiatalokat, akik szinte azt sugározták: ez a mi rendezvényünk, és nem engedjük tönkretenni senki és semmi által. Igazuk van. Az ifjúsági Kaszojális, vagy ha jobban tetszik „Fesztivál?” valóban a miénk, Arad megyei magyar fiataloké. Büszkén vállalhatjuk azok előtt is, akik más vidékekről sodródtak ki Kaszoja nyirkos szigetére. Mert tulajdonképpen az volt: egy kis magyar sziget, ahova az ember úgy érkezett, hogy hétköznapi gondjait a parton hagyva vetette magát a szórakozás, kikapcsolódás hullámai közé. Eszembe jut a magyar narancs története, kb mi is így vagyunk ezzel, hogy bár egy kicsit sárgább, savanyúbb az eredetinél, de ez legalább a miénk.
Egyik este, folytonos sétáim egyik pillanatában, az est súlyát vállaimon érezve megálltam egy percre és csak néztem előre. Csodáltam a képet, amely elémtárult: ott állt a színpad, mögötte a hatalmas “Fesztivál?”-os banner,a zenekar örökzöld slágereinket húzta, és minderre többszáz magyar fiatal táncolt, bulizott. Akkor minden a miénk volt, még a levegő is. Lenyűgöző, tökéletes pillanat volt ez számomra. Csak áltam ott, cinkostársammal a sötétséggel, amely hűségesen leplezte meghatódottságom...És arra gondoltam, gyönyörű ez az egész, és hogy ezért érte meg a sok fáradozás. Ezt a pillanatot örökké a szívembe zártam és magammal viszem mindenhová.