Furcsa csönd

Vasárnap véget ért „A negyedik”, amely tulajdonképpen először volt “Fesztivál?”. A kérdéssel alapjában véve inkább egy választ szerettünk volna adni arra, amit a fiatalok kértek, igényeltek, ugyanakkor bizonyítani is akartuk rátermettségünket, és azt a tényt, hogy egy maroknyi csapat képes valamit az asztalra tenni, ha létezik elhivatottság, akarat és kitartás. Mert nem sokan vagyunk amikor munkáról van szó, kritizálásnál annál többen. Nehéz volt, és szervezőként átvinni a négy napot, hosszúnak is tünt. Pihenés helyett hullafáradtan érkeztünk haza. Mégis furcsa volt otthon. Talán túl nagy volt a csend, vagy az, hogy megszünt a zsongás körülöttem... Minden esetre valami hiányzott.
Kiültem az udvarra és szinte vártam, hogy valaki jöjjön , mert szeretne valamit, vagy gyorsan meg kell oldani valamit. De nem jött senki. Csak egy érzés ragadott meg, amely megelégedéssel töltött el. Ekkor értettem meg, hogy megcsináltuk, és az amit hónapok óta, szinte atomjaira bontva kitaláltunk, megterveztük, végül megszületett, és nemcsak ennyi, hanem szép lett és főleg életképes. Már nem érdekelt a sok idegeskedés és gond, vagy hogy mindennap esett, mert magam előtt láttam az esőben félmeztelenül táncoló fiatalokat, akik szinte azt sugározták: ez a mi rendezvényünk, és nem engedjük tönkretenni senki és semmi által. Igazuk van. Az ifjúsági Kaszojális, vagy ha jobban tetszik „Fesztivál?” valóban a miénk, Arad megyei magyar fiataloké. Büszkén vállalhatjuk azok előtt is, akik más vidékekről sodródtak ki Kaszoja nyirkos szigetére. Mert tulajdonképpen az volt: egy kis magyar sziget, ahova az ember úgy érkezett, hogy hétköznapi gondjait a parton hagyva vetette magát a szórakozás, kikapcsolódás hullámai közé. Eszembe jut a magyar narancs története, kb mi is így vagyunk ezzel, hogy bár egy kicsit sárgább, savanyúbb az eredetinél, de ez legalább a miénk.
Egyik este, folytonos sétáim egyik pillanatában, az est súlyát vállaimon érezve megálltam egy percre és csak néztem előre. Csodáltam a képet, amely elémtárult: ott állt a színpad, mögötte a hatalmas “Fesztivál?”-os banner,a zenekar örökzöld slágereinket húzta, és minderre többszáz magyar fiatal táncolt, bulizott. Akkor minden a miénk volt, még a levegő is. Lenyűgöző, tökéletes pillanat volt ez számomra. Csak áltam ott, cinkostársammal a sötétséggel, amely hűségesen leplezte meghatódottságom...És arra gondoltam, gyönyörű ez az egész, és hogy ezért érte meg a sok fáradozás. Ezt a pillanatot örökké a szívembe zártam és magammal viszem mindenhová.